Szólj hozzám, mondd el az álmodat...
Hagyd lobogni most a lángokat
Szólj hozzám, írj...hadd legyen Tiéd a jel
Szív dallamában sokszínű az éjjel
Add nekem szavad, és visszakapod százszor
Ne szóljak örökké szúette magányról
Szólj hozzám, tudjam: itt jártál
Lelkem legmélyén sétáltál....
A versbeírt szavakról
Mikor egy vers kitör belőlem, sajátos transzban vagyok. Pergő képek, fényújságként úszó szavak közelítenek egy elemi erejű érzés tűzgömbjéhez.
Amelyik megérinti, beleolvad, és ott találja magát a versben.
Nem érdekel ilyenkor, vajon ki olvassa majd, és mit fog érezni. Csak a vers vajúdik, csak az van.
Leíratja magát az utolsó jel.
Percnyi súlyos csönd. Végigolvasom. Kivált-e valamit belőlem?
Ha igen, a vers készen van, olyan lett, amilyen...
Furcsamód, -bár megesik az, hogy fejben készül egy egész versszak, képtelen lennék visszaidézni.
Olykor egy-egy sort, de általában még annyit sem. Űr marad a helyén, már nincs bennem.
Szavakká változott, elköltözött. Vannak, akik olvassák. Vannak, akik igénylik.
De mit jelent valaki másnak? Egy átérzett hangulatot? Pillanatnyi gyertyafényt?
Nem tudhatom.
Ha mindenkinek ugyanazok a versek tetszenének, az egyfajta mérce lehetne.
De nem így van. És ez remek érzés.
Nem hiszem, hogy bárki egy szikrányit jobb, több, boldogabb lehetne általuk.
Óh, van, aki azt mondja, éppen úgy szeretne írni, mint én.
Csodálatos kenőcs ez az önbizalomnak. Elvégre, mindig is magamnak írtam.
A szerelmes vers akár boldog, akár boldogtalan, valahogy mégis egyszemélyes műfaj.
Hiába szól Valakinek, hiába olvassa a Múzsa, senkire nem lehet tekintettel.
Megérti tán, érzi, megérinti, de Ő nem írná le így a szavakat.
Elárad olykor benne. Gyöngéd vagy heves érzeteket, gondolatokat kelt. Elszomorító is tud lenni. Fájdalmas.
Felelősség leírni egy verset, és másnak megmutatni még nagyobb.
De nem leírni nem lehet, és láttatni is kell...
Nem a dicséretért. Nem azt gondolván, megváltást hoznak azok a szavak.
De megmutatni: így érzek, ez vagyok: "Hogy látva lássanak, hogy látva lássanak..."
|