2008. március 06.

Szeretek írni, ha olyanom van.
Szeretek olvasni.
Imádom, ha kezembe nyomnak egy könyvet azzal, hogy ezt aztán feltétlenül!
Szeretem, amikor kedvenc portálomon kedvenc szerzőim nap mint nap igazolják, hogy milyen átkozottul jó ízlésem van.
Szeretem, ha naponta három-négy-öt-hat kedvemre való csemegével örvendeztetnek meg.
Léleksimogató órákon át, szemlátomást nagyszerű emberekkel csevegni!
Szeretek olvasni.
Mégis ott állok egy követhetetlen kínálat előtt, a magam (gondolom) átlagos odafigyelési együtthatójával, és magamban morgok, mert válogatnom kell.
Nem vagyok gyorsolvasó, nincs minden áldott nap néhány órám, hogy mindent befogadjak.
Pedig szégyen-gyalázat, a képeket mostanában kicsit hanyagolom.
Alkotások.
Festmények, fotók, digi-varázslatok, versek, életképek, novellák, blogszerűségek.
Úgy érzem magam, mint amikor gyerekfejjel a Prado-ba vittek, és a századik kép után már csak a menekülési ösztön dolgozott bennem.

Itt állok, Köztetek, és érzem, lassan elfog a pánik.
Olvasom Vincze versét, de nem tudok rá még tíz percet szánni, hogy igazán fölemeljen, mert Aarnyek ma is adott nekem valamit. BékaGyuri ki nem hagyható, de Sleepwell ismét kincset hozott . Ott van Edu újabb verse, de Lyriant nem olvasni, az kérem lehetetlen.
Tortenetsiro érkezett, és Bluebird sem maradt szó nélkül.
Mano nagyon titán, Nora képei olyanok, amilyeneket én csináltam volna, ha éppen, akkor, éppen ott vagyok.
És akkor még nem is szóltam Don összevissza, de magasrendű énjéről, Pesti úr odatalálásáról a szerhez, és hol vannak a régi Barátok, ismerősök, újonnan felfedezett tehetségek?
A Nagy Nevek, akiket most nem említek, mert ez nem leltár, hiába vannak Ők is Ott.

Nem vagyok UFO, és lenyomtam már tíz évet a neten, tudom, hogy vannak, akiken akkor is átlépek, ha ők az új Petőfik, mert emberileg eljátszották a hitelüket. Csúnya dolog, de ők már írhatnak bármit, tőlem távol maradnak.

Nem olvasok!
Hát persze.
De nem, nézni, olvasni szeretnék. Látni, napokat tölteni egy festmény, egy fotó szemlélésével, egy vers, egy novella végtelen mélyről fakadó igazsága felismerésével.
Megállni egy vers mellett, egy novella küszöbén, egy kép kerete előtt.
Szeretnék megállni, megállítani a rohanást, és beszélgetni arról az Egyről.
Körbegyűlni a látókkal, és mindent megtudni a Műről, az Alkotóról.
Elhívni egy kávéra, hogy meséljen, mutasson…

Nem akarok tovarobogni, újabb öt percre valami fontoshoz!
Szeretném megadni a tiszteletet. Ahogyan az jár.
És közben érzem, hogy naiv vagyok, reménytelen.
Mert elfogadjátok Ti is, hogy rohan a világ, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy megmutassa magát. Mert öt percre mindenki lehet híres.
De én nem akarok mindenkit! És nem akarok lemaradni sem.
Ülök hát székem legmélyén, és szomorú vagyok, mert az Alkotó nem tudja elérni a célt, a művének szentelt, teljes figyelmet.

Inkább nem publikálom a magam kis vackaim, mert tudom, akkor még több időt elvesz, hogy izgatottan figyeljem, kik, hányan, mit szólnak hozzá?
Inkább olvasó vagyok mindezekért, mint szerző.
Éppen azért, mert átélem belülről egy amatőr művész minden érzését.
Inkább leszek a tisztelet megadója, mint elvárója.
Talán egyszer meg lehet törni az ördögi kört.