TE TÚ, TE VA

I.

Sziklának vetett háttal ült, lábai előtt a nyugodt tenger nyaldosta lustán a homokot.
Feje mögül a Nap rajzolt aranyhidat a vízre.
-    Ez lenne az Út? – gondolta rosszkedvűen.

Tegnap este a bárban addig ivott, amíg egyszer mellé nem nyúlt a poharának.
Unta a harsány zenét, a féktelen jókedvet, a nyaralók nyüzsgését.
Unta a szobáját, aminek ablaka nem a tengerre, hanem az apró piactérre nézett.
Első nap még sokat sétált, de másnapra már ehhez sem volt kedve.
Kálmán haragudott az életre.

Kamaszkora első éveiben félt a lányoktól. Alig mert szólni hozzájuk.
Jóval később tudta meg pszichológusától, hogy vaskemény anyjának köszönheti a gátlásait.
Titokban szerelmes volt egy szőkecopfos, vidám fruskába, verseket írt hozzá, és arról álmodozott, hogy egyszer Melinda elé áll, elkápráztatja szellemességével, mély, zengő hangjával, határozott egyéniségével.
Az álomból sohasem lett valóság.

A lakóhely szülte társaság aztán szétoszlott, amikor a középiskolai évek kezdődtek.
Két évvel később az utcán találkozott Melindával. Már kész nő volt nyúlánk termetével, asszonyosan gömbölyödő csípőjével.
Kicsit akadozó nyelvvel meghívta egy kávéra.
Melinda mosolygott rá.
-    Talán majd máskor, Kálmi, most sietek.
-    Mikor? – kérdezte mohón.
-    Majd egyszer. Máskor – mondta határozottan a lány, és egy pillanatra a fiú vállára tette a kezét.
Kálmán nevetségesnek érezte magát, és még akkor is a járdán álldogált, hogy Melinda kurtán köszönt és otthagyta.
Pedig már Anikóba, széparcú, barna osztálytársába volt szerelmes.
A lány választotta ki őt, amikor harmadikosok lettek. Két napos kiránduláson voltak a Bakonyban, és este tábortüzet raktak.
Anikó egyszerűen leült mellé, és beszélgetni kezdtek.
Kálmán életében ő volt az első lány, aki komolyan vette. Akikkel próbálkozott, legfeljebb egy kis flörtre voltak hajlandók. Hagyták, hogy megfogja a kezüket, néhányukkal olykor csókolózott is, és akadt, aki hagyta, hogy tapogassa egy kicsit.
Anikó más volt. Együtt jártak mindenhová, még bulikba is, pedig a fiú nem rajongott ezért.
Egy évig jártak, és Kálmán az idő nagyobbik részében boldognak érezte magát.

Aztán jöttek mások is. Hosszabb-rövidebb kapcsolatok, amik legtöbbször szinte maguktól értek véget.
Kálmán úgy vélte, ez a dolgok természetes rendje. Néha ábrándozott a mindent elsöprő, hatalmas szerelemről, amiről oly sokat olvasott, de az sokáig távol maradt tőle.

Huszonnégy éves korában találkozott Vele Siófokon.
Amandának hívták.
Ugyanabban a kis panzióban szállt meg, ahol ő.
Vacsoránál látta meg először, amikor leült vele szemben. Kálmán fölnézett a tányérjából, és megállt a kanál a kezében.
Ragyogott a fekete szempár, hosszú hajának egy vékony tincse előrehullott.
Ujjatlan, fehér pólót viselt.
-    Jó estét – köszönt rá a fiú.
A lány mosolygott, és biccentett. Kálmán rajta felejtette a szemét.
A házinéni érkezett az újabb leveses fazékkal. Letette az asztalra.
-    Guten apetit! – mondta, és kisietett.
-    You are German? - kérdezte a fiú.
-    No, I’am Spanish.
-    Oh.
Kálmán kétségbeesetten kereste a megfelelő angol szavakat. Elátkozta magát, amiért olyan keveset foglalkozott a nyelvvel annak idején.
A lány kíváncsian kukucskált a fazékba. Úgy látszik, megnyerte a tetszését a látvány, mert teleszedte a tányérját. Megfogta a kanalát, és újra fölpillantott. A fiú szeme még mindig rajta csüngött. A lány állta.
Kálmán zavarba jött.  Megpróbált az ételre figyelni.
-    I’am Amanda.
-    Ööö. Kálmán vagyok! I’am Kalman! – tette hozzá sietve.
Most már nem tudta róla levenni a tekintetét.
Valahogy mégis végére értek a vacsorának. A fiú kétségbeesve kereste az ürügyet, hogy ne kelljen elbúcsúznia.

Késő este kisétált a kertbe, le, végig a mólóig.
Ült a durva léceken, és nézte a tavat, a távoli hegyek párás körvonalait.
Halk suhogást hallott, és a lány leült mellé. Kálmán szíve megtorpant. Óvatosan Amanda felé fordította a fejét.
Megköszörülte a torkát, és nagy levegőt vett.
-    You… - kezdte, de a lány hevesen megrázta a fejét.
Aprócska szótárt vett elő, és lapozgatni kezdte.
-    Én…magyar - mondta, átadta a könyvecskét, és várakozóan nézett rá.
Kálmán megértette. Kikereste a szavakat.
-    Yo espanol.
A lány bólogatott. Sokáig nem szóltak. A fiú alig mert levegőt venni, nehogy megzavarja a víz és virágillatú estét.
-    Te - szólt később a lány.
-    Tú – felelt ő.

Délelőtt áthajóztak Füredre. Sokak szeme megakadt a csinos, vidám lányon.
Keveset beszéltek, és csak egymás nyelvén. Kis vendéglő kertjében ebédeltek.
Kálmán próbálta az ételek nevét lefordítani, de Amanda felkacagott, és találomra rábökött az egyikre. Jóízűen meg is ette.
Aztán sétáltak.
A lány természetes mozdulattal fogta meg a kezét.
-    Te! – mondta, és mosolygott.
-    Tú! – felelt a fiú, és úgy érezte, lebeg.
Legszívesebben ugrándozott volna. Lengette a lány kezét, aki ránézett és nevetett.
Szökdelni kezdtek a forgalmas utcán, mint a gyerekek.
Este volt már, mire visszaértek a panzióba, de a vacsora megvárta őket.
Amanda néha átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta a kezét.
Kálmán megkérdezte, hogy kimenjenek-e a stégre. A lány a fejét rázta. Két kezét az arca mellé téve mutatta, hogy lefekszik. A fiú nagyot sóhajtva vette tudomásul.

A szobájába érve levetkőzött, és tusolni ment. Hosszasan fürdött, és közben dúdolgatott.
Meztelenül lépett a szobába.
Amanda ott feküdt az ágyában. Kálmán csaknem elsírta magát az örömtől.
-    Te! – szólt a lány.
-    Tú! – suttogta a fiú. De Amanda a fejét rázta, és a szótárba lapozott.
A fiú megnézte. A „te” spanyolul annyit tesz: „neked”.
-    Szeretlek – mondta, és a szótárt kivette a lány kezéből.

Gyöngéden ölelték egymást, kezük mondta el mindazt, amit a nyelvük nem tudott.
Hajnal felé járt az idő, amikor a lány felkelt.
A fiú álmosan fordult felé.
Amanda mosolygott, de most egy kis szomorúság is látszott a szemében.
-    Adios!
A fiú először nem értette, aztán ijedten pattant fel.
A szótárhoz kapott, lázasan keresve a „megy” igét spanyolul. Talált többet is. Az egyik szinte hozzá simult: 
Va.
-    Tú va?
A lány bólintott, és a vállára tette a kezét.
-    Te… - mondta
-    Tú… - sóhajtotta rá.
-    Te… - súgta Amanda.
-    Va… - fejezte be, és szíve majd megszakadt.

A lány megcsókolta, és egy perc múlva eltűnt örökre, akár egy álom.

   

II.


Kálmán jól haladt előre  a karrier lépcsőin. Egyre nagyobb cégeknél dolgozott, a pénz is bő patakokban folyt hozzá.
Még harminc éves sem volt, amikor lakást vett. A törlesztő részletek nem jelentettek érvágást.
A baráti köre három-négy emberre terjedt ki, de neki megfelelt így.
Teniszezéshez, kártyához elég volt ennyi, nagyobb túrákra kiegészültek közeli ismerősökkel, barátnőkkel, feleségekkel.
Kálmán jó partinak számított. A vállalatnál állandó találgatás tárgya volt, hogy kinek sikerül majd megfognia.
Ifjúkori gátlásait elhagyta, könnyen tudott kapcsolatot teremteni, ha akart.

Néhány héttel a harmincadik születésnapja előtt kinevezték gazdasági igazgatónak.
Szép nagy irodát kapott, titkárnővel.
A kollégái kedvelték, mert kiegyensúlyozott és emberséges volt. Nem követelt lehetetlent, sohasem utasított, mindig kért.
Közel azonban nem kerülhetett senki hozzá. Nem beszélt a magánéletéről, nem kapott váratlan telefonhívásokat, nem próbált soha rátörni egy-egy feldúlt ember.
A kolléganőivel udvarias volt, de hivatalos. Nem tett megjegyzést a ruhájukra, frizurájukra.
Semmibevette a névnapokat, születésnapokat.
Ágika, a szép, sokat tapasztalt titkárnője sem tudott róla semmit. Hiába vette fel mélyen kivágott, a cégen belül „bikavadítónak” nevezett blúzát, még csak egy sanda pillantást sem váltott ki főnökéből. Pedig ügyesen helyezkedett, hajolt, hogy megmutassa nagy, formás kebleit, karcsú lábait. Belehallgatott a telefonjaiba, figyelte a levelezését, de hiába.

-    Lehet, hogy homokos? – töprengett Hilda ebéd közben.
-    Nem hiszem. Egyáltalán nem olyan a járása, a beszéde – vélte Sári.
-    Akkor biztos fatökű! – vihogott Evelin.

Kálmán nem kerülte a nőket, de nem is nagyon közeledett hozzájuk. A baráti körében lévő, néhány facér lány egyikével-másikával időnként lefeküdt, de sokáig nem járt senkivel.
Klári komolyan hajtott rá. Hívta moziba, koncertre, bulikba. Fiúsra vágott, barna haja, ovális, nagyon fiatalnak látszó arca gyakran feltűnt ott, ahol a férfi megfordult. Néhány hónapig hetente legalább egyszer találkoztak. Klári végül belátta, hogy nem boldogul vele, és elmaradt mellőle.

Egy vállalati kiránduláson, Szlovákiában aztán megváltozott minden.
Nem messze a határtól, egy gyönyörű kis faluban töltötték a hosszú hétvégét.
Az egész panzió az övék volt.  A vacsora pazar, véget nem érő fogásokból állt, és bőven szolgáltak fel italokat.
Kálmán minden lelkesedés nélkül evett, ivott, csevegett.
Egy tálcán házi pálinkát hordott körbe a pincérlány. A férfi csak akkor nézett fel, amikor a hófehér kar elétette az italt. A szépséges szempár egy pillanatra megállította a szívverését. Ez a hosszú, fekete haj, ovális arc.
-    Köszönöm - nyögte végül.
-    Szívesen uram -mosolygott a lány.
-    Tud magyarul?  - csodálkozott.
-    Magyar vagyok.
Aprót biccentett, és ment tovább. Kálmán utána fordult, és sokáig követte tekintetével.
Alig hallotta a zsivajt, mintha tompábbak lettek volna a fények.
Rájött már, hogy csak Amanda hasonmása jelent meg, mégis a hatása alá került.
Egy ideig várta, hátha visszatér, aztán összeszedte magát, és felállt.
A lány háttal állt neki, és a bárpultnak támaszkodva beszélgetett a mixerrel.
Odalépett, és megszólította.
-    Bocsásson meg kisasszony, zavarhatom egy percre?
A fekete szempár csodálkozva fordult felé.
-    Parancsol uram?
-    Kérem, ne tartson szemtelennek, de muszáj volt megszólítanom magát.
A lány gyors, fürkésző pillantást vetett rá, majd apró mosoly jelent meg a szája szegletében.
Nem válaszolt.
Kálmán nagy levegőt vett.
-    Amikor megláttam magát, mintha villám sújtott volna belém.
-    Mindig így kezdi?
-    Dehogy! Sosem kezdem így. De nem is szoktak így hatni rám!
-    Maga aztán nem kertel uram! És vajon mi nyűgözte le ennyire?
A férfinek már a nyelvén volt Amanda neve, ám szerencsére gyorsan lenyelte.
-    A kisugárzása, kisasszony. Maga hihetetlenül vonzó jelenség!
A lány most már jobban megnézte.
-    Jóképű férfi – gondolta, és bemutatkozott.

Még sokáig beszélgettek. Kati időnként dolgára sietett, Kálmán pedig a kollégáival foglalkozott, de mindig visszatértek a bárpulthoz.
Mire eltelt a hétvége, már igen közel kerültek egymáshoz.
Katinak imponált a férfi. Nemcsak külseje, modora, hanem magas beosztása is hatással volt rá. Ha a férfi kalandot keresett volna csupán, akkor sem mondott volna nemet.

A következő hetekben bebizonyosodott számára, hogy Kálmán komoly kapcsolatot szeretne.
Szerelmet is vallott.
Minden hétvégét együtt töltöttek a határnak hol egyik, hol másik oldalán. A lány boldog volt.
A falubeliek kicsit irigykedtek, a szülei reménykedtek.
Ahogy teltek a hónapok, úgy erősödött köztük a kapocs.
Karácsonykor Kati szüleinél voltak, amikor Kálmán megkérte a kezét.
Nagy lakodalmat rendeztek.
Kati átköltözött Magyarországra, a férjéhez.
A nászút után, egyik este a férfi Amandáról mesélt.
Mindent elmondott, ami történt, amit érzett.
A lány eleinte érdeklődve, később egyre feszültebben hallgatta.
Amikor Kálmán azt fejtegette, hogy Kati mennyire hasonlít rá, kihagyott a lélegzete.
Nem kérdezett semmit, belül azonban megszólalt a kisördög.
-    Vajon csak azért szólított meg, mert hasonlítok arra a spanyolra?

Figyelni kezdte magát, és a férfit is.
Megesett, hogy Kálmán rosszkedvűen ért haza, és hiába faggatta, csak a fejét ingatta.
-    Nem érdekes, semmi komoly, drágám.
Olykor szelíden bírálta a lány főztjét, néha a ruhája nem tetszett neki, máskor nem volt kedve sehová menni.
Aztán egyszer megint szóba hozta Amandát.
Kati igyekezett megfelelni a férfi elvárásainak. Megpróbált mindig gondtalannak látszani, ha fáradt volt is, mosolygott, vigyázott rá, hogy Kálmán sose lássa slamposnak.
Lassan azonban belefáradt az örökös készenlétbe. Egyre kevésbé volt biztos benne, hogy felér a spanyol lánnyal. Elfojtotta saját vágyait, és a férjéét leste.
A férfi sokáig nem vett észre semmit.
Már két éve voltak házasok, amikor felébredt egyik éjjel, és hallotta, hogy a felesége sír.
-    Mi baj? - kérdezte álmosan.
-    Semmi, semmi.
Kálmán túl fáradt volt, hogy tovább kérdezze, és szinte rögtön elaludt újra. Reggelre elfelejtette az egészet, csak este, vacsora közben jutott eszébe.
-    Miért sírtál az éjjel?
-    Nem is tudom, butaságból.
-    Ha szükséged van valamire, szólj. Ha bánt valami, mondd el! – mondta a férje, és az órájára nézett.
-    Dehogyis, minden rendben!
Egyre többet sírt. A következő hétvégén aztán kifakadt.
-    Te nem is szeretsz engem! – kiáltotta.
-    Micsoda??? Hát ezt meg honnan veszed?
-    Sose figyelsz rám! Már nem mondasz kedveseket. Csak jössz-mész, mintha itt se lennék!
Kálmán meghökkent. Eddig minden olyan szépnek látszott. Felesége leste a kívánságait, szinte mindig nevetett, vonzó volt, és sohasem követelőzött.
Bizonygatta, hogy mennyire szereti, de süket fülekre talált.
Egyre gyakrabban vitatkoztak. Kati kezdte elhagyni magát, gyakran kisírt szemmel fogadta a férjét.
A férfi nem értette a dolgot. Mit rontott el? Sejtelme sem volt arról, hogy a lány egy legyőzhetetlen árnyékkal küzd.
Viszonyuk egyre rosszabbodott. Aztán egy alkalommal Kati kifakadt.
-    Te még most is azt a spanyol bigét szereted!
Kálmán nagyot nézett.
-    Mi? Hogy kerül ide Amanda?
-    Talán tagadod? Csak azért kellettem, mert hasonlítok rá!
A férfi rá akarta vágni, hogy ez hülyeség, de torkán akadt a szó. Lehet, hogy tényleg így van?
Magába nézett, és érezte, hogy ott lapul az igazság.
A felesége látta jól a tétovázását, és tudta, hogy az elevenére tapintott.

Nem telt el egy év, és elváltak. Kati másik városba költözött.

Kálmán sokáig nem találta a helyét. Úgy érezte, kihúzták alóla a talajt.
Nem csak egy nőt vesztett el, akiről úgy gondolta, szerette, hanem még annál is többet.
Egy álmot.
Jó ideig nem is gondolt más nőkre.
Ágika, a titkárnője persze látta, érezte, mi történt vele. Kedvelte a főnökét.
Próbálta vigasztalni, meghivatta magát vacsorára. Megnyugtatta a férfit, hogy nem akar tőle semmit, de most szüksége van némi női megértésre.
Aztán az egyik vacsora az ágyban végződött.
Ágika finom tapintattal távozott reggel, és sohasem adta jelét, hogy történt volna valami.
Nem is mesélte el senkinek.
Kálmán kezdett magához térni, újra találkozott nőkkel, de megint csak rövidke alkalmakra.
Beletörődött abba, hogy neki a karcsú, fekete hajú, fekete szemű, vidám, gondtalan nők tetszenek. A hosszabb kapcsolatoktól azonban visszariadt.

Idén nyáron az olasz tengerparton nyaralt.
A bárban pillantotta meg a lányt, messziről. Megdobbant a szíve, és a szemét nem tudta levenni róla. Amanda nevetése, Kati mozdulatai.
Aztán lehajtotta a fejét, felállt, és lassan elindult az alkonyatba forduló tengerpartra.