Olykor a tétova, igazán be nem teljesülő vágyak tovább megmaradnak, mint a hatalmas fáklyaként lobogók.
A lány az ablak mellett ült, szemében a befejezetlen múlt csillogott, akár egy eltévedt könnycsepp.
Maga sem tudta, honnan jönnek ezek a hangulatok, talán a kései hó hideg ropogása, talán csak egy letört ág szomorú hullása hozta el őket.

Nézem az asszonyt, ki mindig lány marad, ölébe ejtett kezét, fekete hajának fegyelmezett hullámait, és hallgatom a gondolatait.
Együtt tűnődünk.

A fölfelé kavargó szél miért ült el mindig a hegy gerincén? Miért nem szökött fel a csúcsra, miért nem ott járta tovább könnyed táncát?
- Látod? - kérdezi most, és a hóra mutat.
- Látom – mondom, és a piszkosfehér takaró alatt, a fű maradékában tényleg ott lapul a Próféta, aki szelíd hangjával, homlokára írt hitével megszédítette, felragadta az unalomnapok sárcsomóiból, maga mögé állította, és hagyta, hogy vele meneteljen.
Aztán otthagyta őt, csak úgy, mint másokat, elcsomagolta hitét, ölelését, és hóna alá csapva másfelé indult téríteni.
- Önmaga a vallása - mondom, és a lány nem hiszi.
- Szeretett - gondolja tétován, de már nem fontos annyira, hogy fájjon.

Hazug férfi volt.
Nem az első, nem az utolsó.
A fekete haj, most eltakarja a tükörszemeket. Az arca mellé, az ablakra nézek.
- Szeretni akartál mindig. Jobban, hevesebben, mint bárki más. Eldobni mindent, és kiszökni egy másik világba, egy másik korba.
Nem akarom, hogy a lány hallja a gondolatom, mégsem tudom elrejteni. És megállítani sem a futását.
- De miért… - szakad fel belőle.
- Mert a vágy kevés. Szárnyak kellenek. A szenvedély kevés. Te kellesz hozzá. Minden, ami Te vagy. Nem lehet félig felülni egy felhőre.
- De…

A függöny lassan visszahullott az ablakra.