Mikor éri el az ember a képességei határát?

Egyáltalán, mikor ébred tudatára a saját tehetségének?

Attól tartok, soha.

Mint a legtöbben, én is nagyon kevés dologba fogtam.

Nem, nem munkára, szakmára gondolok, kizárólag alkotó tevékenységre.

Beleértve a főzést, meg minden olyan ügyeskedést, amiről azt gondoljuk, ehhez mi nem vagyunk elég okosak, ügyesek.

Hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el használni a bal kezemet, amelyről úgy tudtam, hogy suta.

Ismertem régen már a tényt, hogy az ember két keze között fizikailag semmi lényeges különbség nincs, csakis az agyban van kódolva az egész.

Ejj, gondoltam, hát ki az úr az agyamban?

Mellőzve most a hosszas filozófiai eszmefuttatást, nekifogtam (a szó szoros értelmében), és tudatosan használni kezdtem a bal kezem.

Hamar rájöttem, hogy nem ördöngösség a bal kézzel akár kenyeret is vágni.

Kicsit összetettebb dolog, de hasonlóképp vagyok az írással is.

A verseimet régen nagyon szerettem, később afféle kényszernek engedve költöttem.

Végül, nem olyan régen rádöbbentem, hogy nem való ez nekem.

Sose leszek nemhogy nagy, de még jó közepes költő sem.

Abba is hagytam az erőlködést.

Hanem a próza!

Az nagy szerelmem lett. Olyan nagy, hogy képes vagyok vele komolyan dolgozni.

Sőt. Másképp nem is tudok írni. Csak lelkesedéssel, teljes koncentrációval, kitartással.

Most már nem ugrabugrálok, hogy elérjem az eget.

Lajtorját építek hozzá.