A lépcső mintha sehová nem vezetett volna.

Hirtelen tűnt el, követve az utca kanyarulatát, a házak magas kőkerítését.

Egy magányos, szomorú kutya ugatott a láthatatlan kertből.

Ültünk a lépcső közepén, a kihalt kisváros tikkasztó pora lustán szállongott a délutáni forróságban.

El akartad mesélni az egyik álmodat.

Azt, amelyikben grófkisasszony vagy, reggelente kilovagolsz, vágtatsz a keskeny, erdei ösvényen, a hajad lobog a szélben.

Álmodban gyönge nő voltál, de nem látta senki, milyen sebezhető vagy. Féltek tőled a szolgák, féltek az esténként feltűnő, úri vendégek.

Azt hitték, meg sem közelíthetnek, büszke tartásod, szemed ragyogása bátortalanná tette a lovagokat. Aztán mégis eljön Ő, a szép, az okos, a bátor.

Szemetek egymásba vész, és éjjel már együtt utaztok a Végtelen felé.

El akartad mesélni, de én nem hallgattam meg. A másik álmodról akartam beszélni.

Nem voltam biztos benne, hogy tényleg álmodtál ilyet, de úgy éreztem, kellene.

A szabadságodról, a belső, meg nem ingó hitről, a célokról, amik méltók hozzád.

Ott, azon a lépcsőn úgy éreztem, minden elérhető.

De ahogy az egymás mélységeibe tartó kövek, úgy mi sem tartottunk sehová.

A pillanatok csak kerülgettek minket. Szerettem volna egy lepkehálót, amivel a múlt alattomos molylepkéit összefoghatjuk, és rájuk fújva varázsporrá változtatjuk.

És akkor megállt volna az idő, mi felkereshettük volna a világ minden szent helyét, elolvashattunk volna minden igazi könyvet. Magunkba szívtuk volna a galaxis minden tudását.

És rájöttünk volna, hogyan használhatjuk fel a teljességet.

Egy veréb szállt a közeli akácfa ágára. Mi felnéztünk rá, és mire tekintetünk visszatért a földre, a Nap már lenyugodott.