Festett mozaikok

A teaház

Időben értem a pályaudvarra. A vonat sem siette el.

Egy pillanatra megtorpantam a zsúfolt butik előtt.

-         Te jó isten, illett volna valami ajándékot vennem!

Gyorsan szemügyre vettem a kínálatot.

Hihetetlenül ócska kulcstartók, ordítóan műanyag játék pisztolyok, öngyújtók. Reménytelen.

Hónapok óta beszélgettünk, amennyire annak lehet nevezni a gépeléses üzenetváltást.

ICQ – emlékszik még rá valaki? A technika akkori csúcsa volt, látszott, amint a másik ír, visszatöröl, javít.

Többször hajnalig száguldottak a levéltöredékek. Vonzódtunk egymáshoz, efelől nem lehetett kétség.

Nagyon sokáig tartott rábeszélni a találkozásra. Nem a Szeged-Budapest távolság tűnt túlzottnak.

Nem akarta. Nem. Nem és nem. Nincs értelme, ezt mondta. Ő úgysem akar senkivel járni.

Velem sem.

Aztán most mégis.

Álltam a Nyugati pályaudvar bábeli tornyában, egy ócska trafiktól reméltem, hogy ad nekem valamit, jóllehet, pénzért, de mégsem tűnök majd annyira udvariatlannak.

Szerencsém volt. Egy plüssállatka kandikált ki a gagyitengerből.

Nem vártam hát üres kézzel.

Sokan átélték azt az izgalmat, amikor egy neten állítólag már megismert emberrel először találkoznak. A többség álmában is felnyög a gondolattól, akkora csalódást élt át.

Hát én nem. Éppen olyan volt, amilyennek lefestette magát.

Egy dolgot nem mondott el, de biztos vagyok benne, hogy nem is tudott róla.

Neki volt a legmélyebb, legsimogatóbb barna szeme. Nem is teljesen barna, valami zöld felé hajló árnyalat futott körbe rajta.

Akkor és ott neveztem el Óceánnak.

És akkor és ott szerettem belé.

Sétáltunk, beszélgettünk egy bő órát.

A Kossuth térre mentünk, mert ott találkozott a barátnőjével. Nem említettem, de azért utazott Pestre, hogy a barátnőjével találkozzon, és eközben szánt rám egy kis időt, ha már olyan kitartó voltam.

Nem, nem volt gőgös, fölényes. Egyszerűen elzárt magától minden férfit. Kivétel voltam, hogy egyáltalán láthattam.

Megérkeztünk a térre, és befutott a barátnője. Üdvözöltük egymást, és akkor megtörtént a csoda.

A barátnő vagy tudott, vagy megértett valamit. Elköszönt tőlünk mosolyogva azzal, hogy majd este találkoznak.

A kényszerbúcsú elmaradt. Éreztem, hogy ez fontos momentum.

 A Vörös Oroszlán nevű teaházba mentünk. Nem a kényelmes embereknek való hely. Amennyire ennyi év távlatából emlékszem, a fotelt kifejezetten kígyóembereknek tervezték.

Intimitásról szó sem lehetett, hiszen az asztalok olyan közel voltak egymáshoz, hogy a ritkán érkező pincérlány szabályos hastáncot bemutatva tudott közlekedni.

Több órán át folytattam a szelíd ostromot. Kevés reménnyel, de elszántan.

Nem udvaroltam, hanem megpróbáltam az életet, a szerelmet szépnek láttatni.

Azt hiszem, az első és az utolsó eset volt, hogy ennyi időt kibírtam egy nemdohányzó helyen.

A végén csak azt kértem, hogy hagyja meg a reményt, ne mondja ki, hogy nem, nem, soha.

A kedvemért nem mondta, de ezen túl semmi bíztatót. Mély sebei, csalódásai, félelmei elzárták a kapcsolat lehetősége elől.

Elkísértem, és persze nem tudtam, hogy közel tíz év múlva miképp fogok visszaemlékezni egy öt éven át tartó, hol viharos, hol boldog, kapcsolat első találkozására, egy teaházra, ahol életemben először nem lehettem oroszlán, csak egy, később féltve őrzött plüsstigris.