Saját időmben éppen kamaszodom.

Eddig nevelni próbált a külvilág, szabályokat és látványokat oltott belém, előírta mi a jó, mi a helyes.

Megbüntetett, ha nem engedelmeskedtem.

Többé-kevésbé rendesen viselkedtem. Csínyeket követtem csak el, félig titokban rosszalkodtam, és nem döntöttem össze ezt a belül üres világot.

Pedig megtehetném. Persze nem csak én, bárki képes lenne rá, ha eljut a felismerésig.

Annyit kell megérteni mindössze, hogyan működik ez a tákolmány.

Nem elég tudni, hogy rosszul.

Gyertek, kedves barátaim, üljünk le igazi honunkban, a Holdon, és szemléljük együtt ezt a sivár, mesterséges bolondokházát.

- Úristen, hiszen itt nincs levegő, meg fogunk fulladni! - ijedt meg V.

- Víz sincs, szomjan fogunk halni! - mondta F.

- Kopár, kihalt, élettelen! – tette hozzá M.

- Sötét van – borzongott A.

Nem voltam Veletek, nem mesélhettem a Hold régi életéről, és az újról sem, amit éppen Ti, éppen most fogtok megteremteni. A szemem látott Titeket, és ennyi éppen elég volt akkor.

Hallgassunk egy kis zenét.

A dallamok átölelnek, és mint a mesebeli sárkány, elszakítanak a földtől. El a megégett, csordulásig telt szemetesládától, a szürke portól köhögő kismamától, a mindent ellepő reklámtábláktól, a gagyarászó tv-adásoktól.

Nem akar ez a zene még tovább butítani, nem a Semmiről költ csikorgóan hamis hangokat, nem az alpárian hivalkodó felszín újabb tölteléke.

Egymás mellé simítja a párhuzamosokat, mélybe aludt foghatatlanságokat ébreszt, és összeköti értelemmel Stonehenge törött oszlopait.