2007 karácsonya előtt készült egy kép Ferkó báról.
Megjegyzését szöveghűen adom közre:

„Az anyám krisztusát de jóképű vagyok.”
 

A peregi betyár nem osztogatja szíre-szóra a dicséretet. Nem olyan fából faragták, hogy csak úgy elkapassa a fiatalságot, aztán a jóisten öreganyja se bírjon velük.

A múltkori történetet megfelelőnek találta, és megosztotta velem a következőt, amely csak morzsákban élt emlékezetemben. Az övé őrzi a legendákat, mesélő kedve pedig forrása a régenvolt, de az élet szépségét, sokszínűségét kereső, azt megőrizni vágyó emlékezetnek.


A peregi búcsú
 

Az úgy volt, hogy Peregen minden évben búcsút tartottak, és tartanak most is, minden év október első vasárnapján.

Körmenet, ringlispíl, cséza, sátorok, verekedés.
Utóbbi csak régen volt, ha akadt olyan bátor lacházi aki este át mert jönni a bálba.
Azért akadtak legények odaát is, mert milyen búcsú az, ahol nem csattan el egy-két pofon?
Tavaszidőig miről beszélnének a kemencesut mellett?

 A körmenetre a ház elejét illett kimeszelni, és szokás volt, hogy a peregi búcsúra új bor is kellett a rizsával töltött kacsa mellé.
Türelmét kérem a nyájas olvasónak, ki alighanem jó ismerője a búcsúk világának, és most azt dörmögi magában; jól van hát jól, mióta világ a világ, imígyen zajlik minden búcsú!
Rátérek rögtön a nevezetes történetre, bízván a megértésben, faluhelyen nem rohan az ember, mint holmi városban, ahol gépre kell ülni, hogy el ne késsen a dolgából.
Október végét írjuk, és mint említettem, a búcsúban fontos kellék volt az újbor is.
Tudja azt minden gazda, ki szőlejét becsben tartja, hogy nemigen lesz az időben szüretelt fürtökből akkora olyasmi, mit bornak joggal nevezhetnek.

Épp csak kiforr, és annak nem olyan az íze, illata, mint amit a maga pincéjéből este, munkából megfáradtan megkíván a férfiember.
 Korán leszedték hát a gyümölcsöt, és mert éretlen fürtök is csak belekeveredtek, hát olyan volt az a búcsúi bor, amilyen.

Komoly gazda nem is vitte idei borát a nevezetes alkalomra, de Pereg sem volt ment akkoriban furcsa népségtől.
Borügyben tán a legfurcsább Tatamo volt, a helyi borbély, ki nem ismert lehetetlent, és képes volt egy évben kétszer szüretelni.
Az elsőt csak úgy, mint a többi, rendes népek, hanem a második!
Azt bizony szájára vette a falu, mert ilyen ravaszság nem maradhatott rejtőzötten.
Lefejte a bort, de mint tudjuk, a hordó alján csak ellötykölődik a maradék, ami sem nem tiszta, sem nem finom. Ezt hívják seprőnek.
Nos, Tatamo gondolt egyet, felöntötte a seprőt vízzel, adott hozzá cukrot, és így bekövetkezett a csoda: kétszer fordult termőre a szőleje, bár igaz, másodjára már a pincében.

Így alakult, hogy Tatamo borát guggolós bornak is nevezték, mert ezidőtájt csak guggolva szabadott az ablaka alatt elhaladni, hogy be ne hívja egy kóstolóra.
A borbély bora csak Manna Miskára nem volt hatással, mert ő születetten a falu bolondja volt.

A népnyelv hívta még háromemberes bornak is.
Kellett, ugye aki issza, egy aki a bátor embert lefogja, és egy, aki szájába tölti az italt.
Ha egy is elég lett volna, Pereg csupa Manna Miskából állt volna.