Elhangzott az utolsó áldás is a misén, és a nép tolongva igyekezett ki a
templomból.
Gizike Rozika mellé sodródott, és hangosan súgta neki:
- Hallottad drágám, mit mondott Bálint?
Rozika szeme felcsillant, babos kendőjét kezdte igazgatni izgalmában.
- Nem! Mit mondott!
Gizike sóhajtozni kezdett, aszott ajka remegett, miközben lapos
pillantásokat vetett maga köré.
Miután meggyőződött róla, hogy elég sokan hallják, folytatta.
- Azt mondta, hogy a határban ferdén áll a falutábla!
Elhalt rögtön a sutyorgás a környéken, amíg az emberek emésztették a hírt.
Rozika nem tudta hamarjában, hogy mit jelent az egész, és mit is kellene
gondolnia róla. Vén banya lévén, már megtanulta az óvatosság leckéjét.
- Valóban? Ezt mondta volna? - kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
- Ezt! Magam hallottam! Illetve Erzsike hallotta, hogy Terike mondta
Etusnak! Egészen biztos, hogy igaz!
- Nahát, ki gondolta volna! - húzta az időt Rozika.
Katóka talpraesettebb volt, ő mindig tudta, merről fúj a szél.

-  Ez hallatlan! Hogy tehetett ilyet? - csapta össze a kezét.

A többiek árgus szemekkel lesték, mivel köztudomású volt, hogy bizalmas
kapcsolatokat ápol a falu hatalmasságaival.
Katóka még egy kicsit szimatolgatott a levegőben, mert biztos, ami biztos.
-  Szerintem ez nagyon csúnya dolog volt! Még rossz hírét kelti
a falunak!
Most, hogy kimondattak a varázsszavak, a népség kórusban kezdett
szörnyülködni.
-  Még ilyet!
-  A cudar mindenit!
-  Ki gondolta volna róla?
-  És mi a keblünkön melengettük, a múltkor is megdicsértük a frissen mázolt
ablakát, pedig isten látja lelkem, de ronda lett! - kiáltotta Rozika, aki
már tudta, mi a teendő.
-  És ferde is! – tódította felbátorodva Gizike.

A nagy zajra a férfiak kikandikáltak a kocsmából.
-  Mi a frászt zajonganak a fehércselédek? - kérdezte a szakállát
pöndörgetve Tuskó.
-  Hát lehet azt hallani, ekkora ricsajban? - dörmögte Kenéz erősen szorongatva a korsót.
A süketnéma csak bólogatott erre.
-  Amondó vagyok, nézzük meg! – vetette fel Grádics, az asztalos.
Végül kiballagtak a térre.

 Addigra már az egyik Hatalmasság is előkerült.
Az asszonyok egymás szavába vágva mesélték Bálint gaztettét. A Hatalmasság arca elsötétedett.
-  Biztosan ezt mondta az a lator?
Nem mert senki megesküdni rá, mert mind csak hallotta valakitől.
De ennyi is elég volt.
-   Bálint visszaélt a bizalmunkkal! – mondta ki a verdiktet.
A tömeg helyeslőleg zúgott.
-   Aláássa a közösségi szellemet az aljas rágalmaival, rémhíreket terjeszt!
A férfiak is bólogattak, bár nem sokat értettek az egészből.
A Hatalmasság kihúzta magát.
-  És hol van az a Bálint, ez a falunk szégyene?
-  Elutazott két hétre a szüleihez – adta a jólértesültet Katóka.
-  Aha! Elfutott a gyáva! Nem meri viselni tettének következményeit!
-  Fújj! Le vele! – kiáltozta a nép.

A Hatalmasság csendet intett.
-  Nem tűrhetjük, hogy ez a rágalom rajtunk maradjon! Meg kell mutatni, hogy nálunk bizony egyenes minden.
A süketnéma élénken gesztikulálni kezdett.
-   Mit mond? Mit mond? – súgtak a népek.
Róbert bácsi fordított.
-  Azt mondja, menjünk, nézzük meg, hogy ferde-e az a tábla.
Az emberek hökkentek elhallgattak.
De a Hatalmasságot nem lehetett megtéveszteni.
-   Micsoda ostobaság? Már hogy lehetne ferde?
Hiszen mi magunk raktuk oda! Vagy kételkedik valaki a szakértelmünkben?
A népek ijedten tiltakoztak.
- Dehogy, dehogy! Már hogy tehetne ilyet, aki Puszanépéhez tartozik?

A Hatalmasság kidüllesztette a mellét.
-   Akkor én most megyek, megfestek egy táblát, ráírom, hogy itt egyenes a tábla, oszt kiakasztom a kertkapura.
Azzal peckesen ellépdelt.

  Másnap volt a postás rendes, kéthetenkénti érkezésének ideje.
Ahogy kerékpárján járta a falut, döbbenten látta, hogy minden kertkapun virít egy új tábla, rajta felirat: Itt egyenes a tábla.
Amikor a falu végéhez, Grádics házához ért, nem állta meg, és bekiáltott:
-  Azt látom, hogy mennyi szép, egyenes tábla került itt, csak azt az egyet, a falu határában, azt biz meg kéne igazítani!