Úgy lettem író, hogy először is leküzdöttem a velem született, és az idő múltával egyre szembeszökőbb lustaságomat.
Másodszor is: nagyon odafigyelve, és egy sajátos szemüvegen át olvasok könyveket és egyéb írásokat. Nem keresem kifejezetten, mégis észreveszem a vélt vagy valós hibákat.
Ilyenek például a szereplők sematikussága, a párbeszédek sutasága, az eredetiség hiánya, a történet unalmassága vagy túlpörgetése és így tovább.
Ráébredek a mesterfogásokra, mint a szereplők kevés szóval történő bemutatása, a leírások arányos és festői ábrázolása, a fokozatos cselekményépítés közben a feszültség oldása és kötése, a nyelvi gazdagság, és a lehetőségek egyéni, stílusos kihasználása.

Úgy lettem író, hogy rengeteg időt és energiát szánok a művem kidolgozására.
A szereplők felépítésére, amely jelenti a velük való teljes, belső azonosulást, másképp mondva: megszülöm a teljes figurát, múlttal, jelennel, jövővel, szokásokkal, külső és lelki jegyekkel, stílussal.
A történet csiszolására.
Fejben dolgozom, kevés jegyzettel.

Úgy lettem író, hogy van kiérlelt, általam fontosnak érzett mondanivalóm, és tudom, milyen módon, formában, terjedelem kívánom a művet létrehozni.

Úgy lettem író, hogy nagyon komolyan veszem, és szentként tisztelem az írást magát.
Igénylem, szívesen veszem, és teljesen nyitott vagyok (írás közben is) a kritikára, véleményre.

És azért ez a nulladik változat, mert a dolog mégsem működik.
Ha nem lennék szemérmes, el is mondanám, miért nem.
Vagy mégis el kellene mondani, tisztelve és becsülve azt, aki ezt a kis dolgozatot elolvassa?
Azért nem működik, mert nem érzek magam körül olyan közeget, amelynek érdemes lenne megírni.
És nagyon nem érdekel a sablonválasz, hogy nem a közönségnek kell írni.
De bizony, nekik kell írni. Az olvasóknak.
Bár annyiban igaz, hogy nem kiscsoportnak.