Jó daraig azt hittem, sokakat a félelem tart vissza attól, hogy gonosz, hazug, ártó jelenségek/személyek ellen fölemeljék a szavukat.
Utána úgy véltem, a közömbösség az, ami viszont erkölcsi szempontból lapításnak minősül.

Csak most döbbentem rá, hogy ez a dolog még ennél is súlyosabb.
Az emberek alkalmazkodnak a kurzushoz, és nem csak beletörődnek abba, hogy akinek pénze van, az a szabályokon kívül még kötelező véleményt, ad absurdum életmódot  is megszab.
Alkalmazkodnak, és ami a rémisztő: beleolvadnak, átveszik, képviselik.
Másképp hogyan is lehetne milliónyi őrültség működőképes?
A folyamatosan cserélendőnek kikiáltott, sőt, olyannak is gyártott (értsd: silány, gyorsan tönkremenő) használati tárgyak, az egyre primítvebb módon és emberekről szóló média, ahol csak álműsorok szerepelnek reklámbetétként, a minden utcát elborító, mindenhová és mindenhonnan ömlő súlykolás - valóban ledarálja a védekezni képtelenek agyműködését.
Ez biztosítja, hogy a tömegek eszetlenül rohanjanak, hogy keservesen megkeresett pénzüket minél gyorsabban, minél értelmetlenebbül visszaadják azoknak, akik amúgy is csak apró töredékét lökik oda nekik munkájuk ellenértékeként.
Ilyenkor szokott jönni a típusválasz: ilyen a kapitalizmus, tetszik, nem tetszik.
Kérem szépen, döntsük már el, hogy a kapitalizmus az egy gazdasági mechanizmus vagy pedig egy társadalmi forma?
Ha az előző, akkor a társadalom alapvető céljaihoz integrálódnia kellene.
Ha társadalmi forma, akkor nincs menekvés, mert alapjaiban mond ellent mindannak, ami egy társadalmat jellemez.

Ebből a szempontból tekintve már egyáltalán nem meglepő, hogy miért üli diadalát a középszer, és miért viselnek el egy,  a szabad vélemény nyilvánítást  még nyomokban sem engedő hatalmat.
Elviselik. Sőt. Szervilis, személyiségüket feloldó alkalmazkodásukkal éppen ők tartják fenn, és ők tartják el.
Önként.

Bp. 2008 január 6.