Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy furcsa kis város, a városban egy különös ember.
A város szélén lakott, egyedül. Nevét nem tudta senki.
Gyakran barangolt, és sokan felismerték már az utcán, köszöntek neki, kérdezték hogylétét.

Egy alkalommal megpillantott a parkban egy lányt, aki az öreg tölgyfa alatt üldögélt.
Körülötte jöttek-mentek a népek, surrogtak a cipők, lebbentek a kabátok.
A különös ember odalépett hozzá, és megszólította:
-Leány, miért szomorú a Te szíved?
A lány meglepődött, hiszen akkor épp vidám arcot viselt.
-Idegen, miért kérdezel ilyet, hát nem látod, hogy nevetek?
-Látom, hogyne látnám, de a szívedről szóltam, és nem másról...

A lány egy pillanatra elgondolkodott, a különös ember szemébe nézett,
de nem látott benne semmi gonoszat.
-Ezt senki nem kérdezte még tőlem...-így a lány.
-Meglehet, de én nem vagyok olyan, mint mások, én a szívemmel látok.-
felelt a különös ember.
A lány tétovázott. Az ember oly hétköznapinak tűnt, és mégis...

Távolról rigófüttyöt hallott, mintha egy szivárvány is felködlött volna,
de óvatossága nagyon erős volt.
-Ugyan, miért érdekel az téged, te ember? Mit akarsz tőlem?-kérdezte.
A különös ember elmosolyodott.
-Óh te lány, nem akarok én semmit sem tőled.
Látom a szomorúságod, és én azért vagyok, hogy egy pici örömöt hozzak neked
a szavak országútjáról.
A lány gyanakodott. Sokan voltak, kik megszólították, szép szavakat,
vagy durva ajánlatokat hoztak, de õ tudta, hogy azok mögött csak az önzés lakik.
Miért is bízna meg egy idegenben, aki vajon nem egy ravasz nőcsábász,
aki egy kellemes éjszaka után köddé válna?
Ám a lelke mélyén érezte, hogy az idegen mégis bizalmat ébresztett benne.
-És ha elmondom,óh idegen, kinek lenne az jó? Úgysem segíthet rajtam senki..
A különös ember elmosolyodott.
-Jöjj velem te lány, teszünk egy sétát, és meglátod, van egy hely,
ahol szomorúságod kicsit elfelejtheted.

A lány nem adta könnyen magát. Méghogy elmenjen vele? Néhány kedves szó után?
És ha ez az ember veszélyes bűnöző? Elcsalja, és csúf dolgokra akarja kényszeríteni?
-Bolond vagy te idegen! mondta a lány.
-Méghogy én elmenjek veled? Hát kinek, minek nézel te engem?!
De a különös ember nem hagyta magát.
Varázskört rajzol köréjük, és lássatok csodát, egyszercsak eltűnt a város,
vele minden rideg betonkocka, a hömpölygő áradat örök zaja, a közömbös tömeg, és egy erdõben, csobogó patak partján találta magát.
A fák aranyként csillogtak, lombjuk között langyos szél susogott, a levegő édes volt,
a pázsit bársonyosan simogatta talpát.
-Ülj le egy kicsit, leány. Pihenj meg.
Ne félj, a három lépésnyinél közelebb nem megyek hozzád.
Csak nézz itt most körül, szívd be az illatokat, hallgasd a madarakat.

-Hol vagyunk? -kérdezte a megdöbbent lány.
-Az én szívemben. - szólt a különös ember.
-Itt békére, nyugalomra lelsz.
A lányt kellemes érzések árasztották el, valóban megszállta őt a nyugalom, és a béke.
-Különös ember vagy te. -mondta, és a hangja immár kedves volt.
-Az vagyok. -felelte a másik egyszerűen.
-Most mennem kell.
-Elhagysz? -ijedt meg kissé a lány. Vajon mi lesz itt vele, hogyan fog visszajutni a városba? És ide? Olyan jó itt, és fájni fog, ha örökre elveszíti...
A különös ember tudta, hogy erre gondol.
-Leány. -szólt mosolyogva.
-Csukd be a szemed, és meglátod szíveddel az Alkonyhidat, ami mindig idevezet téged,
amikor csak akarod.

A lány lehunyta szemét, és a híd valóban ott volt.
Mikor kinyitotta, újra a városban találta magát, és a különös ember is eltűnt.