Önköszöntő

Holnap délben betöltöm 51. évem.
Nincs ebben a korban semmi drámai, nem is szoktam megemlékezni róla írásban.
Egyéb módokon igen, például úgy, hogy már több mint tíz éve egyszer sem töltöm a születésnapom a fővárosban, ahol lakom.
És sohasem ugyanott.

Ez a szokás egy véletlennek köszönhető. Gran Canarián töltött nyaralásom után lett belőle rendszer.
Idén sem lesz másképp, még ma délután elutazom a Párommal, igaz, most nem messzire, és csak két napra.

Egy másik hagyomány is kapcsolódik a személyes ünnephez.
Déli egy órakor, amikor születtem, mindig felhívom Édesanyámat, és megköszönöm Neki, hogy megszült.

Ez a mostani néhány sor nem abból a célból íródik, hogy visszaemlékezzek az elmúlt évekre, még csak nem is számvetés vagy hasonló a célom.
Egyszerűen megállok egy pillanatra, és tűnődöm.

Többek között azon, hogy milyen lenne a világ, ha nem lennének ünnepek? Ha nem különböztetnénk meg az órákat, napokat, éveket.
Ha az időt olyanak látnánk, amilyen: nem az óra által mutatott, örökös ugrándozásnak, nem valami kérlelhetetlenül az elmúlás felé tartó jelzésnek, hanem csöndes, áradó folyamnak.

Bizonnyal sokkal szegényebbnek éreznénk magunkat, sok-sok szép, esetleg emlékezetes pillanat létre sem jött volna.
Az embernek jelzőkarókat kell letűznie vagy megtalálnia ahhoz, hogy ne rémüljön meg a végtelentől.
Tájékozódni akar mindig, minden percben, tudni szeretné, hol van, és mi veszi körül.

Engem most egy 51 évvel ezelőtti pillanat, amikor megláttam a napvilágot.
És most én kívánok, saját magamnak, mégpedig ugyanazt, amit a szeretteimnek szoktam tiszta szívből.

Isten éltessen, boldogságban, egészségben.