Idestova egy éve, hogy kollégám, akit atyai jóbarátomnak tekintek, ténylegesen nyugdíjba ment.
Az emlékezet különös dolog, ha egy munkahelyről valaki távozik, egy darabig még beszélnek róla, aztán lassan feledésbe merül.

Egy-egy mondat, eset még visszaszólítja őt az egyre sűrűsödő homályból, történetek, mondások idézik az időt, míg köztünk volt.
Aztán új emberek jönnek, akik már nem ismerték, távoznak azok, akik sok évet töltöttek vele második otthonukban, és egyre kevesebbszer említődik.

Ferkó bá, ahogyan hívom, és ahogyan ő is szerette magát nevezni, különleges ember.
Szikár, izmos, magas, hatvan év fölött is erős, igazán csak arcán a markáns, mély barázdák jelzik a korát.
Kézfogása kemény, férfias, hangja mély, zengő, tekintélyt teremtő.

Mindezek a tulajdonságok persze nem teszik különlegessé, pedig hogy nem mindennapi ember, az bizonyos.
Nem járt sokat iskolába, az érettségit is későn tette le.
Két kezével kereste a maga, később a család kenyerét nagyon sokáig, és igencsak érett korban lett belőle irodista.
Világot látott, egy olyan korban, amikor ez még hazánkban csak keveseknek adatott meg.
Dolgozott Algériában cudar körülmények között, és egy olyan országban, aminek a neve ma már a fiatalabbaknak nem is jelent semmit, sőt, nem is létezik.
Akkor még úgy hívták: Német Demokratikus Köztársaság.

A peregi betyár mégis a történeteiről nevezetes.
Egyik kedvencem a peregi templomról szól.
Kicsike volt az Isten Háza, de Pereg maga sem volt soha nagy. Egykor ugyan ráfért a térképre, de ma már része egy nagyobb településnek.

Mise idején a falu társadalma pontosan kirajzolódott a padsorok között.
Nem volt ám ott holmi demokrácia, hogy ki oda ül, ahová akar!
Helye volt mindenkinek.
Legalábbis azoknak, akiknek ülni megadatott, mert bizony nem kevesen csak állva vehették részt a nem éppen rövid szertartáson.
Tán nem jól emlékszem a történetre, de úgy rémlik, ki-ki a maga imakönyvét ott is tartotta a padban, kényelemből, hogy vinni ide-oda ne kelljen, vagy intésként, hogy tulajdonához, jussához senki közelíteni ne merjen.
Ha idegen költözött a faluba, hamar megtanulta, hogy a hátsó sorban a helye. Kérdésére, hogy ugyan mikor ülhet le, mikor kaphat helyet, rövid volt a válasz, mint egy előkelő, angol klubban:
Majd ha mindenki kihalt előled a sorból fiam/lányom!

Betyár is volt az ember, kit barátomnak tartok és nevezek, de más okokból.
Szerették bíz a nők férfiasságáért, merész bókjaiért.
Neki szabadott megölelni, megszorongatnia a lányokat, asszonyokat, nemigen vette rossznéven azt senki.
Még hatvan fölött sem adott le a jussából.

Sok történet kering róla, és még több, amit Ferkó bá még el sem mesélt.
Ha megosztja velem, én is ezt teszem majd veletek.

Remélem, elég érdekesnek találja majd ezt a dolgot, és nem mondja azt, mint más esetekben:
„A százas szög csak addig érdekes fiam, amíg be nem veri az ember.”