Visszaköltöztem a Holdra.

Nem önként, nem úgy és akkor, amikor szerettem volna, de nem panaszkodom.

Elválasztottak egy helytől, ahová hat évig jártam minden reggel, és ahol idegen emberek között voltam egész nap.

A nevüket persze tudom, a hangjukat megismerem, az arcok és alakok még különválnak, ha eszembe jutnak. Ha eszükbe jutok.

De nem tart ez sokáig. Sebesen söpör majd a felejtés az agyakban. Egy kolléga. Na és?

Januárban meghalt egy. Csöndben, minden előzetes jel nélkül. Meddig is tartott, amíg emlegettük? A temetés és még néhány nap. Valami elromlott ezekben a kínos erőfeszítéssel kialakított szerkezetekben, amiket munkahelyeknek hívunk.

Nem emberek, hanem rettegő szolgák igyekeznek, félelemmel a szívükben ostoba, értelmetlen és céltalan kihívásoknak megfelelni.

Tudják, hogy bármikor, bármiért elküldhetők. És hogyan!

Ahogy engem.

Reggel 8-kor betoppant az igazgató, és kb. 5 mondatban sajnálkozva közölte, hogy ennyi volt.

Itt a kétféle felmondás, kinyomtatva, válasszak, van rá pár percem, utána pakoljak, és isten velem.

Így volt ez decemberben, amikor Karácsony előtti utolsó munkanapon mondtak fel két hölgynek. Ez ma szinte természetes.

Nem emberek vagyunk, csak holmi buta, gonosz törvények által valamelyest védett rabszolgák.

Valami demokrácia nevű marhaság megakadályozza e derék vezetőket abban, hogy egyszerűen lehajigálják a Taigetoszról, aki ilyen-olyan okból feleslegessé válik.

Közben persze magukban szűkölve nyitják meg a külföldről érkező e-mailt, hiszen náluk jobban ki tudná, hogy bármelyik percben az asztal másik oldalán találhatják magukat.

Nem tudom, szerencsésebb felén a világban hogyan van ez, de ebben az országban már alig-alig adnak a látszatra is, hogy emberek, és nem pénztermelők lakják.