Vásár Peregen

Minden évben vásárt tartottak Peregen. De nem ám úgy, mint holmi szegény falvakban, egyet, Peregen mindjárt kettőt egy évben! Tavasszal az egyiket, ősszel meg a másikat, ahogyan azt kell.
Híre volt bizony az eseménynek, messzi földről jöttek aprók és nagyok.
Ki árulni, mert volt neki mit, ki venni, mert volt neki miből.
És eljöttek azok is, akiknek csak a néznivaló maradt.
De volt is mit nézni ott!
Nem véletlenül érkeztek Kevéről, Szentmiklósról, Bankházáról, de még az apaji atyafiak is tiszteletüket tették.

Tudnivaló, hogy Horvát suszter a tutyijaival el nem maradhatott! Az első vevőnek mindig akkora árengedményt adott, hogy az már szinte ingyen volt, persze szerinte.
A Köcsögös is ott teregette ki portékáját: tejfölös köcsögöket, cserépedényeket meg csibeúsztatókat.
A takács már nem vászoningeket hozott, mert abban az átkosban a szövetkezet már olcsóbban árulta, hanem voltak neki szőnyegei, terítői, mind egyedi, csodaszép, mint azt el nem felejtette a kíváncsiskodónak legott elmondani.
A bazári árusnál a kistükörtől az ostorig minden eladó volt.
Kollár Bandi sem panaszkodhatott, ő a szövetkezet hordójával érkezett, tele jóféle sörrel.
A hagyomány az hagyomány, ha nyélbe üttetett a bolt, arra illett áldomást inni. No meg szomjas emberek sem maradhattak, mit szólt volna ahhoz a világ?

Majdnem szemben egymással foglalt helyet a két nevezetes késes: a szentmiklósi Révész, és a ráckevei Járányi. Ami bicskát ők készítettek, olyat csak egyszer vásárolt a paraszt életében! Kitartott az még a fiának is, valameddig. Egymásra pedig egy rossz szót sem szólt a két mester, úgy megbecsülték a másik tudományát.

Íme hát a kellékek, mert bizony az igazi dísz az állatok vására volt minden korban.
Azt elképzelni nem tudja a nyájas olvasó, ha csak nem olyan szerencsés, hogy saját két szemével látta.
Eladni egy tehenet vagy egy malacot olyanoknak, akik már a szagáról tudják, mi a hibája, értéke?!
Ez már majdnem művészet!
Majdnem írom, és nem ám ok nélkül.
Mert az igazi nagy művészet az lovat venni, eladni!
Ki ne tudná, hogy faluhelyen a ló, az szinte társa az embernek. Szinte olyan, mint az asszony!
Szeretgette, becézgette, ha beteg volt, gyógyította, ha makrancos volt, el is verte, persze csak hogy vita ne legyen, ki az úr a háznál.
Maga falujából nem is nagyon vett lovat senki.
Peregi nem is itt árulta nagyritkán a magáét, és az ő vásárába is messze földről hozták a jószágokat.
Készültek is a kupecek, előre dörzsölve a markukat, hogy leesik nekik valami zsíros üzlet.
De készültek ám a cigányok is, sánta meg félszemű lovakkal! Nem tréfa ez, nekik bizony akárhogy is, de el kellett adni azokat.

A lóvásár nem holmi szatócsbolt, hogy kell a portéka vagy nem kell, oszt mehet isten hírével.
Tudomány kellett a lovat dicsérni, ha eladni akarta a jámbor, de a vevő se szólta le az állatot, mert csínján kell a paraszttal bánni, különben egyezség nem lesz. Sietős sem volt a dolog.
Kinek szeme volt hozzá, gyönyörködhetett benne, miképp folyt a kupeckedés.
Nézelődtek, csak úgy, mintha épp arra járnának, foghegyről kérdezgettek, elsétáltak.
Aztán figyelték, hogy ki mindenki pályázik még arra a lóra, látszik-e komoly vevő?
Visszatértek, elmentek, tartotta mindegyik a rítust.
Komolyra akkor fordult a dolog, amikor a kupec egy árat mondott, és a gazda markába csapott.
De még csak fordult, dehogyis köttetett!
Hisz a gazda sokat mondott, a kupec meg keveset.
Addig csapkodták egymás markát, amíg a vételár megfelelő nem lett.
Akkor a gazda nem engedte el a kupec kezét, hanem megfogta, és azt mondta: ’El van adva’.

Létrejött hát az üzlet, lehetett menni Kollár Bandihoz egy sörre, vagy a peregi csárdába, Csergabihoz áldomást inni.