Egy név és más semmi

Nem minden évben pillantok a naptárra akkor, amikor egy nevezetes névnap közeleg.

Bizony, hosszú idő eltelik, és eszembe sem jut Ő.

November 14. Aliz napja.

Aliz. Egy név, egy érzés, és egy nehezen felidézhető gondolatsor, egy különleges korszak.

Egy lány, aki éppen olyan, amilyenre vágytam.

Gimnazista koromban magányos voltam.

A gyermekszerelmek elmúltak, a lakótelepi társaság feloszlott, mindenki az új iskolájában kereste a barátságot.

Nem éppen fényes bizonyítványom eredményeképp nekem csak egy „vidéki” iskolában jutott hely. Azóta az az iskola már nagyra nőtt. A település az ország egyik leggazdagabbja lett, új palotát emeltek, és megvették a legjobb tanárokat.

Akkor azonban egy poros kis falu volt, az alvégen egy ronda lakóteleppel. A gimnáziumban minden évfolyamból csak egyetlen osztályt indítottak.

Nem találtam a helyem abban az iskolában. Nem lógtam ki nagyon, de az osztálynak legalább a fele helybeliekből került ki, és ők már régóta ismerték egymást. Lassan közeledtünk egymáshoz.

A fordulat a második év nyarán következett be.

Szüleimmel Chilébe utaztam négy évre.

Elbúcsúztam hát az iskolától, úgy hittem, örökre. Hanem a politika közbeszólt, és röpke öt hét múlva ismét a budaörsi gimnázium ajtaján léptem be.

Egy ideig csodabogárnak néztek, mert a hetvenes évek első felében nem sok embernek adatott meg ebben az országban, hogy a világ túlsó felére eljusson.

A csoda persze nem tart örökké, de onnantól tartósan távol kerültem az osztálytársaimtól. Ennek okát nem tudom, akkor még csak éreztem, most meg már nem vagyok képes felidézni az eseményeket.

Csoportok alakultak és alakultak át, ahogy ez lenni szokott, de engem valahogy nem fogadott be egyik sem igazán.

Ugyanígy jártam a lányokkal. Akik előtte voltak, már messze jártak lélekben.

Nem voltam elég bátor kezdeményezni, és engem nem akart senki.

Akkor jött Aliz.

Szelíd, szőke lány, álmodó szemekkel, sok-sok tiszta mosollyal.
Talán a villamoson találkoztunk. Nemigen jártam el akkoriban sehová, ezért ez a valószínű.

Szerette a verseimet. Némelyiket kívülről tudta, és néha el is szavalta nekem.

Egyébként keveset beszélt. Az ágyra szeretett kucorodni, térdeit felhúzva, arcát tenyerére támasztva.

Hallgatta, amint vele szemben, a kényelmetlen, támlás széken ülve beszélek Chiléről, Peruról, a történelemről

Sokat voltunk együtt, és boldog voltam. Már nem fájt annyira az osztálytársak közömbössége. Már nem bántott úgy, hogy csak én nem tudtam feloldódni.

A Nagy Utazás emlékei fölemeltek és nyomasztottak.

A Csendes óceán partján állni, igazi indiánok között járni , az Aranymúzeumban sétálni , két lábbal állni az Egyenlítőn, látni felülről az éjszakai New York fényeit, repülni, repülni…

Rémálmaimban visszatért a puccs emléke, a harckocsik újra a tömegbe hajtottak, mellettem emberek hullottak el a géppuska tűzben, a Moneda palota felé süvítő, a menekülőket szinte súroló vadászgépek, az Allende elnök holttestét szállító, fehér Shermann tank az ablakunk alatt, az éjszakai lövöldözések…

Nem tudtam szabadulni…

Aliz volt a vigaszom, a reménységem. A nyugalom biztos szigete.

Nem tartott sokáig, csak pár hónapig.

Aztán a napi élmények lassan mégis utat törtek hozzám, elhalványult a szép arc, foszlani kezdett a karcsú alak, élettelenné váltak a csókok.

És észrevétlenül visszatért a lány oda, ahonnan érkezett, amikor szükségem volt rá.

A képzeletembe.