2.  Netvándorok

A magukat irodalmi, művészeti portálként definiáló helyek többé-kevésbé átjárhatók, sőt, kompatibilisek egymással.

Számosan vannak, akik szinte mindegyiken megtalálhatók.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy nap mint nap végiglátogatják az oldalakat, és műveikkel szisztematikusan megtöltik azokat?

A nyughatatlanság? Az ideális felület keresése? Olvasói tábor gyűjtése?

Valószínűleg mindez együtt.

Egyénenként változó, hogy éppen melyik a domináns cél.

Miképpen lehet megvalósítani? Hogyan lehet figyelmet kelteni olyan helyeken, ahol az olvasók száma korlátozott?

A netvándorok megoldása igen egyszerű, ugyanakkor rendkívül időigényes.

Bevezették a szigorú kölcsönösség elvét. Szinte kizárólag azokat tüntetik ki figyelmükkel, akiktől ők is megkapják ugyanezt.

Az egyetlen látható jele ennek a hozzászólás intézménye. Regisztráltak hozzászólhatnak mások írásához, és az idők folyamán ezeknek a reakcióknak a mennyisége a legfontosabb mérőszámmá vált.

Miért? Mert ezek a számok láthatók. A művek listázásánál nyomban szembeötlő adat.

A pszichológia azt súgja, hogy a több hozzászólás még több figyelmet generál, mert a független, kevésbé tapasztalt olvasóban az a benyomás alakul ki, hogy a nagy figyelmet nem érdemtelenül kapja a mű.

Hogyan lehet egy viszonylag zárt, nem nagy létszámú körben folyamatosan elérni a sok kommentet?

A jelenség ezen a ponton érdemel különös figyelmet, mert van egy roppant káros mellékhatása.

A hozzászólások jellemzően rendkívül rövidek, és uniformizáltak lesznek.

Belátható, hogy ha valaki naponta többtucatnyit kénytelen leírni, akkor hamar elfogy a készlete, és ismételni kezdi magát, takarékoskodni törekszik a szavakkal

Így alakulnak ki a számtalanszor látható panelek.

Természetes, hogy aki híveket, bocsánat, olvasókat akar szerezni, az irtózik a kritikától, bármilyen negatívum fölemlítésétől, vagyis kizárólag dicsér, dicsőit.

A mellékhatás pedig a gesztuspolitizálás.

Megköszönni, hogy valaki megtisztelt minket a figyelmével. Önmagában ez udvarias gesztusnak tűnik, azonban egyrészt duplikálja a hozzászólások számát, másrészt kényszerítő erővel hat azokra, akik ilyesmivel nem élnek.

Azok, akik a gesztuspolitikát elterjesztették hihetetlen szívóssággal, kitartással tették ezt.

Elterjesztették olyan oldalakon is, amelyeken ez nem volt divat.

Magam is hadakoztam ez ellen, azt az álláspontot képviselve, hogy egy műhöz írt hozzászólás a művel foglalkozzon, mégpedig érdemben.

A semmitmondás és a „köszönöm - én köszönöm” stílus legyőzhetetlennek bizonyult.

Ráadásul a kevésbé aktív írók/olvasók egyre gyakrabban bukkantak ilyesmire természetesen a minden nap publikálók között, akiknek ily módon –minőségtől függetlenül- kiemelkedő számú hozzászólása keletkezett.

Szinte törvényszerű, hogy a módszer egyre több követőre talált, és lassan minden mást kiszorított.

Manapság már egyáltalán nem tűnik fel, ha egy-két szavas, unalomig ismert kommentek halmozódnak.

A netvándorok minden látszat dacára, ennek a szegmensnek a legönzőbb figurái.

Módszereik ellehetetlenítik az érdemi párbeszédeket, marginalizálják azokat, akik nem hódolnak be.

Ami talán a kisebbik baj.

A nagyobbik, hogy minden portált egyformára döngölnek le, hiszen ugyanazoknak a szerzőknek ugyanazon írásai alatt, 70-80%-ban ugyanazok azok emberek írják le pontosan ugyanazt.