Morci barátomtól olvastam egy igen érdekes kifejezést.

Azt írta: hozzászólásfüggő. (Nem szeretem a rövidítéseket.)

Elgondolkodtam, és azt hiszem, telibe talált egy érzékeny gócot.

Mi, akik a netes publikációk hatalmas tengerében úszni hisszük magunkat, alighanem mind ilyen függésben vagyunk.

Türelmetlenül lessük, vajon mekkora hatást vált ki a művünk.

Kétségbeesünk, ha csak lassan csordogálnak a megjegyzések.

Sokakat egyáltalán nem zavar, ha semmi érdemi szót nem kapnak, a lényeg a figyelem felkeltése, minél szélesebb körben.

Vannak portálok, ahol látszik az olvasottság is, például a DunapArt-on, de azt hiszem, ez az adat félrevezető.

Hiszen rá lehet kattintani egy műre, és rögtön vagy egy-két sor után továbbállni, a számláló már ugrik.

Vagyis kell egy szó, vagy akár egy jel, hogy a szerző tudja, ki nézett rá.

Bámulatosan elterjedt ezeknek a nyomoknak a figyelése, sőt, számontartása.

Vannak, akiktől elvárjuk, vannak, akiktől jólesik, és vannak, akiken meglepődünk.

Az érdekes az egészben persze maga a függőség.

Rengeteg ember sértődik meg, aki nem kapja meg a maga megfelelőnek vélt adagját, és durcásan panaszkodik, esetleg továbbáll.

Belülről ismerem ezt az érzést.

Írunk, legjobb tudásunk szerint, és azt szeretnénk, ha az egész világ körbeállna, és csodálna minket.

A torta azonban kicsi. A lehetséges hozzászólók száma nem százakban mérhető.

Nem csoda, hogy legtöbbünk megpróbálja a lehető legnagyobb kört vonni maga köré.

A baj az, hogy ennek a körnek minden tagja ugyanazt szeretné.

Attól tartok, ez egy olyan spirál, aminek a végén csupa csalódott, megbántott ember áll, és a belőlük porló sivatag egyre szélesedik.