Már induláskor éreztem, hogy ezt a napot át kellett volna aludni.
Dugó végig az úton, a rádióban ostoba fecsegés, a barátságtalan felhők meg ahelyett, hogy szétoszlanának, csak egyre sűrűsödnek.
Éppen hogy beértem a munkahelyemre. A többiek már átöltözve diskuráltak, várták az eligazítást.
A főnök késett. Nem mondhatnám, hogy kivételesen, mert egy héten háromszor-négyszer megesik vele. Bezzeg, ha egyszer én késnék, biztosan ott állna az aprócska tanácsterem ajtajában, és az óráját bökdösve sziszegne a képembe.
- Tímár, magának külön munkakezdése van?

Tizenketten álldogáltunk a levegőtlen szobában.
Általában beszélgetni szoktunk, de ma valahogy nyomott volt a hangulat.
Gondolom, a tegnapi cikk miatt, amiben gusztustalan dolgokat írtak rólunk.
Nem mondom, hogy minden alap nélkül, ahhoz túl régóta dolgozom itt, de azért mégsem esett jól.
Ákos hangosan megjegyezte, hogy biztosan áruló van köztünk. Többen helyeseltek.
Engem is érdekelt volna, ki fecsegett az újságírónak.

Becsörtetett végre a főnök. Ritkás bajusza remegett, magas homlokán verítékcseppek csillogtak.

- ’Reggelt – dörmögte mély, cigarettától fátyolos hangján, és közben a táblához sietett.
Felkapta a pálcát, és a város térképére bökött.
- Ma ez a főcsapás iránya, uraim! A kvóta a szokásos. Legyenek körültekintők, nem szeretném, ha valakit tetten érnének, amint valami stiklit csinál.
Géza megköszörülte a torkát.
- Főnök! Olvasta a cikket?
- Naná! Ne foglalkozzanak vele! Ez az én dolgom. No, induljanak emberek!

Megindultak kifelé. Nekem maradnom kellett, hiszen csütörtök volt.
Mire kiürült a terem, a főnök már leült az asztalhoz, és egy halom papírt rendezgetett.
Diszkréten köhintettem. Fölnézett, úgy tett, mintha meglepődne. Ezt minden alkalommal eljátszotta velem.
- Mi van Tímár? Maga nem megy dolgozni?
- Dehogynem. Csak előbb van egy kis dolgunk.
Úgy tett, mint akinek csak most jut eszébe, miért maradtam itt.
- Tényleg. Majdnem elfelejtettem.
Letettem a vastag borítékot, és elköszöntem. Az ajtóból még visszasandítottam, de az öreg róka nem nyúlt hozzá. Megvárja, amíg eltűnök.

Géza az utcán várt. Szó nélkül bandukoltunk. Észrevettem hogy olykor laposan rám néz, de nem akarózott most beszélgetni.
A kijelölt körzethez érve megkezdtük a vizslatást.
Kiszúrtam egy, a sarkon álló Volvót.
- Körzethatár - mondtam somolyogva.
Géza bólintott, és előszedte a fényképezőgépet. Előresiettem, hogy biztosítsam a helyszint.
Két percig sem tartott az egész, és a csomag máris ott vigyorgott az ablaktörlő alatt.
- Jól kezdődik a nap – mondtam, és egy jólesőt nyújtózkodtam.
Későn vettem észre, hogy a mellékutcákból többen is rohannak felém.
- Rohadékok! – hallottam a kiáltást, és az első eldobott követ még láttam is.

kerlac

2008. augusztus 13., 20:30:37