A visszatérő idő

Az Aranyhídra lépve azt a buta kis dalt dúdolta, tudod, ami minden, ötvenes éveiben járónak néha a fülébe cseng.
Az Idő lenézett rá, megcsóválta rideg másodperceit, és szánakozva elfordult.
Ottmaradt hát a Nap a hegy csúcsán függve, homloka előtt megmerevedett az a komisz kis, fekete felhő, a hullámok sem gördültek tovább.
Az emberféle a vízre fagyott fényeket nézte, apró lelkükbe önnön fájdalmát öntötte.

- Nem az út nehéz. Végleg lelépni róla, azt nem lehet elviselni – gondolta.

Magára hagyta a mihaszna társadalom, amelyet megvetett, kirúgták a munkahelyéről, amit nem szeretett, és a napoknak sem eleje, sem vége nem volt már. A világ körülötte mit sem változott.
Látszólag ő sem.  A borosta ugyanúgy kiserkent az állán, az utcán nem köpték le a dolgos, hasznos emberek, a reklámokat most is ugyanúgy csak neki készítették, mert ugyebár megérdemli.
Szerette volna megtalálni Móra kis gyémántcserepét, és O’Henry visszaeső bűnöse sem maradt Ben Price nélkül.
Egymillió és egy oka volt rá, hogy ne vesse meg magát.
Számba vette mindet. Hiába.

A kút úgy állt a puszta közepén, mint egy felkiáltójel. Vonzott, beszélt, dalolt. Száz, kétszáz éve?
A sok haszontalan növény körbefonta, kósza állatok jártak hozzá, mint fájdalmas öregasszonyok a faluvégi kálváriára.
Egyszer ivott a vizéből, és akkor megpillantotta a végtelent. Ott csillogott a csorba vödörben, mosolygott, és nem kérte, hogy hagyja meg nyomorult életét. Abban a pillanatban elfelejtette a gyomrát rángató szomorúságot, megértette, hogy mi végre ez az egész, és kegyelmet adott a jéghideg cseppeknek.
De azok derűsen körülnyalták ajkát, belopóztak a szájába, és könnyedén, ahogy az éhes kígyó jár zsákmány után, lesiklottak a torkán.
Nem akart hamis istent imádni, ezért nem imádta az igazit sem.
Ugyan, ki mondhatja meg, melyik a talmi?
Szerette a saját szavait, még ha átnyilallottak is csak lelkén.
A rendet, a Rendet, azt vágyta homályos, intellektuális komolysággal.
Mert mindig ágál egy akadékoskodó gondolat, mely sosem hagy egyetlen fogalmat sem a maga békéjében.
Magyarázni kell, értelmezni, elfogadtatni. Ha a miénk végre, akkor másoknak elmondani.
De mások nem úgy értik, újraértelmezik, és sosem fogadják el annak, aminek más hiszi.
Nincs egyetlen egy szó sem, amit mi mind, egyformán értünk.

A férfi agyán átvillant a Világ egyetemlegessége, és rögtön utána az emberek atomizáltsága.
Lépett még egyet az Aranyhídon.
- Bár sok ilyen percem lenne… - sóhajtotta, és lapozott egyet a könyvben.