Cseréptörés

 A novella tele van hibával, ezért munkaváltozatnak tekintendő.

I.

Maga sem tudta, miért nézett föl éppen akkor. Talán, mert úgyis meg kellett állnia, botjára támaszkodni, és szusszanni egyet.

Látta, amint a háztetőn megindul egy cserép, egyre sebesebben siklik, és zuhanni kezd felé.

Idén nem vitt az asszony sírjára virágot. Tizenkét évig járt a temetőbe rendületlenül, minden hónap utolsó vasárnapján. Az apró csokrot mereven előretartotta kezében, mint aki fél, hogy elveszíti. Az őrök jól ismerték már, kérés nélkül is adtak horgászszéket, amire ülve elmerenghetett egy órácskát. Rendes sír volt, alig verte fel a gyom, pedig elég távol esett a kiemelt utaktól.

Béla bácsi eleinte maga gondozta, de most már nehezére esett volna.

Az évek multával a gyász is megkopott. Sóhajtva öltözött reggel, és többször eszébe jutott, hogy a hosszú villamos út alatt akár ki is olvashatná az újságot.

A fejfa mellett ülve sem a közös múltra emlékezett már, inkább a számlák, a tv műsor, és a gyerekek jártak az eszében.

Amikor Andris, az első, és mint később kiderült, az egyetlen unoka megszületett, hosszú idő után összegyűlt az egész család.

Még Tera, a vastaghangú, dinnyemellű nagynéni is feljött Hódmezővásárhelyről, ahogy ő mondta: gyerőknézőbe.

István, az ifjú apa megpróbált mindenkihez kedves lenni, bár ez igazán nem volt szokás a Gombai családban.

Afféle maguknak való népek voltak mindig. Beszélgetni is inkább csak az időjárásról és a politikáról szoktak. Béla bácsi szerint ez azóta így volt, hogy vagy kétszáz éve a hétszilvafás Gombai Ernő összeállt egy zsellérlánnyal, és nem átallott feleségül is venni.
Magdi néni még élt ekkor. Lassan, nehezen kaptatott fel urával a pár foknyi lépcsőn, szusszantott néhányat, mielőtt bekopogtak a fiatalokhoz.

Az ajtó előtt a férje karjára támaszkodott, felé fordult, és megszorította kezét.

- Csak kivártuk, ugye Béla?

Akkoriban már tudta, hogy mennyire beteg, de nem szólt senkinek róla.

Orvos akkor látta már, amikor késő volt. Otthon halt meg, hajnalban, az ura kezét fogva ernyedt el végleg a teste.

Béla bácsi sírt halkan egy sort, pedig István születése óta nem ismerte a könnyeket saját szemében.

Az idősebb fiú nagyon nehezen született. Végtelenségig vajúdott vele Magdi. Harmincöt évesen szülni akkoriban nem volt épp megszokott.

Nem vártak ők semmire, próbálkoztak tisztességgel, de előbb nem jött a gyermekáldás.

Andris világra jött, szép, egészséges kisfiú lett belőle.

A kisebbik, Gábor csak felnőtt korában okozott aggodalmat, igaz, akkor sokat.

- Rosszul nősült - állapították meg már az esküvői vacsorán, ahol Valéria többet ivott, mint szabad lett volna. A ruháját is túl kacérnak találták.

Andris nyugtatta őket.

- Hevesvérű, de rendes asszony lesz, meglátjátok.

- Nem hiszek én ebben - dünnyögte Béla bácsi.

- Úgy vitte el a fiunkat, hogy nem is ismertük. El se jött hozzánk egyszer sem - tette hozzá Magdi néni.

- Ugyan mama, ma már más a szokás - legyintett Andris, de az anyja nem békélt meg olyan könnyen.

Nem sikerült ez a házasság. Gábor nem panaszkodott, de csak legyintett, amikor a szüleinél volt látogatóban.

Valéria nem ment vele soha, az albérletükben pedig nem volt szabad vendégeket fogadni.

Harmadik éve tartott ez az állapot, amikor Gábor közölte, hogy a felesége váratlanul eltűnt.

A rendőrség kereste, de nem találták meg. Kihallgatták a fiút, a szomszédokat, rokonokat.

Kiderült, hogy sokat veszekedtek.

A nyomozók gyanakodtak, hogy bűncselekmény történhetett, de bármilyen alaposan kutattak, nem találtak semmi nyomot.

Gábort többször kihallgatták, sőt, figyelték is sokáig.

Aztán lezárták az ügyet.

A fiú nem mondott többet a szüleinek sem, mint a rendőröknek.

- Aznap este hazamentem, és nem találtam otthon. A főbérlő arra a hétre elutazott. Néhány ruháját, egy kevés pénzt vitt magával, egyebet semmit. Levelet sem hagyott.