Egy hobbikertész naplója

Oti néni miatt van az egész. Meg a Béla miatt.
Az L alakú társasházunk egyik felében lakunk mi, és három szomszéd családostul, a másik felében Oti néni.
Oti néni cirka 213 éves, hiszen a legöregebb pestújhelyiek sem emlékeznek olyan időkre, hogy Oti néni ne lett volna, és netán valaha is fiatal lehetett.
Oti néni egy tündér, egy tip-top hölgy, aki makulátlan megjelenéssel megy a közeli boltba is.
Legfőképpen pedig kertész. Nagyobb a kertje, mint a négy családnak együttvéve, de ott aztán ragyog minden.
Kb. január elsején kezd virágozni nála az első növény, az utolsó pedig szilveszterkor hullatja el a szirmát.

A Béla meg a múlt héten fölásta a tíz négyzetméterüket, és gyepszőnyeget terített le.
Úgy nézett ki a mi kis növény birodalmunk mellettük, mintha a tatárjárás óta nem járt volna arra ember.
Pedig mi kérem ültettünk tavaly is ezt-azt.
Meg tegnap is egy teljes méter hosszan ásogattam, és a szélesség is megvolt vagy harminc centi!

A Párom ledugdosta a virágszerűségeket, én meg büszkén és elégedetten néztem.
Reggel viszont (alighanem megfeküdte valami a gyomromat) végzetes gondolatom támadt.
Föl kellene ásni a kertet.
Nem jövőre; most!
Hiába a kávé, csevegés a neten, a gondolat nem hagyott nyugodni.
Amikor Párom fölébredt, közöltem vele a végzetes hírt: megyek, és felásom az egészet.
Nem, nem nézett teljesen hülyének, legalábbis nem feltűnően.
Reggeli után magamhoz vettem a szükséges kellékeket, cigaretta, hamutartó, sör, és nekifogtam.
Öt perc múlva már nem is tűnt annyira jónak az ötlet. A föld telistele volt téglával, kisebb-nagyobb kavicsokkal, és gazzal.
Ott kérem soha nem ásott senki!
Csak az a hülye, a „művészkezével” a nulla egész egytizedes kondijával, akinek egyszer volt ásó a kezében, úgy tizenöt éve, és azt is keservesen megbánta, az a nagyon hülye, vagyis én.

Egy óra múlva leültem, kortyolgattam a sörből, és kétségbeesetten néztem, mennyit (nem) haladtam a munkával.
Akkor már fájt a kezem.
A derekam hamarosan nyikorogva tiltakozott az értelmetlen erőlködés miatt.
A helyzet persze fokozatosan rosszabbodott, de végül a kertrész maradéktalanul felásásra került.
Már csak a fél méter átmérőjű és mélységű gazokat kellett gondosan kiválogatni az összegyűlt Kékestetőből.. Gereblyével.
Most már tudom, miért nevezik a gazembereket GAZembereknek!

A derekam hangosan jajgatott. Csak az lehetett, mert én a számat összeszorítva káromkodtam.
A kezemből időnként kiesett a gereblye, néha magam is majdnem utána zuhantam.
Ez is megvolt, és akkor már öt teljes órája dolgoztam, néha pár perces szünetekkel.
Akkor már csak szépen el kellett az egészet gereblyézni.

A lépcsőn már csak négykézláb jutottam fel, a lábaim Lakatos Bandi és népi zenekara citeraszólóit játsszák.
A karom képtelen vagyok felemelni.
Ezt a szöveget a fogaimmal gépelem.

Hobbikertész…
Esküszöm, lelövöm, aki kitalálta!