MESE AZ ALKONYHÍDRÓL 2.

A különös ember minden este ott ült a téren, hátát a nagy tölgyfának vetve, és kicsiny fuvoláján véget nem érő, távoli dallamokat játszott.
Éppen ott üldögélt, ahol a múltkor a szomorú lány, amikor rátalált.

Autók zúgtak el a közeli, forgalmas úton, gyerekek szaladgáltak a parkban, de őt nem látta senki.
Még a kutyák sem vették észre, csak fülüket behúzva kerülték el azt a fát.

Egyik nap, amikor a koranyári Hold éppen fölkelni készült, arra sétált a lány a barátjával.
Ő bezzeg észrevette a különös embert, és mosolyogva intett neki.
A barátja ránézett.
- Hát te kinek integetsz?
- Annak a kedves bácsinak ott, a tölgyfa alatt.
A fiú odapillantott, aztán megint a lányra.
- Ugyan már, hiszen nincs is ott senki!
A lány meglepődött, újra a fa irányába fordult.
- De hiszen… -kiáltotta, ám abban a pillanatban a különös ember eltűnt.
- Úgy látszik, káprázott a szemem – mondta a fejét csóválva, és a barátjába karolva tovább sétált.

A különös ember házikója semmiben nem különbözött a környék többi portájától.
Aprócska kert, kopott kerítés, rozsdás levélláda a kapu fölött.
A postás sosem állt meg előtte, mert levelet senki nem küldött ide.
Névtábla sem volt, és még a házszám is olyan furcsán festett, lehetett kilencesnek, hetesnek vagy kettesnek is nézni.
A közeli boltban a középkorú, mosolygós eladóhölgy mindig hangosan köszönt, ha a különös ember betért hozzá. Ritka alkalmak voltak ezek.
Apróságokat vásárolt: kenyeret, tejet, ásványvizet. A hölgy szívesen beszélgetett vele, de alig tudott róla valamit. Jól ismerte a környékbelieket, minden bújukat, bajukat.
Az ilyen, kisvárosi boltban minden pletyka és hír szárnyakat kap.
A különös emberről azt tartották, hogy valami íróféle vagy tudós lehet, mert olyan elgondolkodva lépked, hogy kész csoda, hogy orra nem bukik a repedezett kockaköveken.
Még a nevét sem ismerték. Nem is igen foglalkoztak vele, mert unalmas fickónak látszott.

A boltos hölgy egy alkalommal igen szomorú volt, amikor a különös ember betért hozzá.
A köszönésben, kedvességben hiba nem volt, mégis érződhetett valami, mert a különös ember hirtelen a szemébe nézett.
- Mi történt Rozika? – kérdezte.
A hölgy igencsak meglepődött, mert még sosem szólította meg őt.
- Honnan veszi uram, hogy történt valami?
- Látom a szívében. Magának nagy bánata van.
Áldott jó lélek volt a hölgy, nem is szokta meg, hogy valaki az ő bajával törődjön.
- Meghalt a testvérem Amerikában – válaszolta sóhajtva.
Eszébe sem jutott rápirítani a különös emberre, hogy mit üti az orrát más dolgába.
- Úgy látom, nagyon szerette – folytatta a különös ember.
- Nagyon. Ő az egyetlen közeli rokonom. Áldott jó lélek. Volt… - tette hozzá szipogva.

A különös ember megrajzolta a varázskörét, és máris az Alkonyhídon találták magukat.
Az aranylevelű fák halkan csilingeltek a szelíd szélben, a patak szépségesen kanyargott, csobogott.
A Hídon egy asszonyság tűnt fel.
- Klári! – kiáltotta a boltos hölgy, és boldogan szaladt hozzá.
Átölelték, becézték egymást, be nem tudtak telni egymással.
A különös ember leült a Híd tövébe, és játszani kezdett a fuvoláján.
Amikor a testvérek végre szétváltak, a boltos hölgy megkérdezte:
- Hát te élsz?
- A te szívedben, kistestvér. Ne aggódj, nem veszítettél el. Most már mindig veled maradok.

A boltos hölgy szemét az öröm könnyei homályosították el, és amikor megtörölte, ismét a boltban találta magát.